Marhajó itthon lenni, mondhatom. Különösen, mert apámmal ülhetek itthon. Esküszöm akár hányszor meglátom, vagy megszólal, a ször feláll a hátamon. Szeretetnek bennem nyoma sincs. Minden vele töltött percben az jár az agyamban, hogy lehetne kivitelezni, hogy végre ne éljek a közelében. Egyszerűen csak el akarok költözni. Nagyon jó lenne. Hogyha meglesz a munka, akkor erre fogok törekedni.
Megróbálom ráébreszteni anyámat, hogy mellőle el kell költözzünk, vagy pedig ha ez nem megy egyedül fogok lépni. Jól gondoljátok apámmal a kapcsolatot eszem ágában sincs tartani. Egy ilyen megsavanyodott, infantilis elmebeteggel semmi kedvem tovább egy házban élni.
Minden dolga egyenesen taszít. Messze menőkig abberált, perverz ember esküszöm.
Azon kívül, hogy ott volt a nemzésemnél nem sok mindent tett le az asztalra mint apa. Sőt, mint ember.
Már csak egy dolgon agyalok egy ideje... minek szólítom apának... FELESLEGES.
Ez az egész azért érett meg benne, hogy véglegesen el akarok költözni, mert ma olvasgattam a hajhullás okairól, amik közt ott volt a stressz is. Pluszban megfordult a fejemben régebben pszichológus felkeresése, hogy segíteni tudjon, vagyis legyen kivel telejsen nyíltan beszéljek dolgokról, mert erre sajnos nem jó akárki.
Hozzáteszem itt nem az én elmém szorul segítségre...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.