Bréking Nyúz

Azt hittem többen is vannak azok, akik nem teljesen találják a helyüket az életben. Eddigi meggyőződésem szerint fel tudtam volna sorolni jópár, hozzám hasonló embert, aki nincs tisztában azzal, mit is kezdjen magával, egy pont után merre lépjen tovább.

Azért játszik nagy szerepet a múlt, és feltételes mód a mondataimban ebben az esetben, mert mára eléggé megváltoztak a dolgok.

Nézzünk szembe a tényekkel. 24 lettem. Ennyi idősen, a legtöbb korombelinek komoly párkapcsolata van, állása, viszonylag stabil egzisztenciája. Az is előfordul, hogy még tanulnak, közdenek, vagy már diplomával a kezükben elhagyták az adott oktatási intézmény épületeit, vagy épp ellenkezőleg: Még magasabb szintre akarnak jutni, és tovább tanulnak, immáron magában a felsőoktatásban. Sokuk már elköltözött otthonról, sőt van aki saját családot alapított, és még olyan is akad, akinek gyermeke született. Én ezek közül sajnos egyet sem tudok felmutatni.

Ez a bejegyzés még hétfőn született meg a fejmeben, amikor is Viktor barátom erkélyén állva kortyolgattam az italom, néztem a szemben elterülő épületeket, és egy pillanat alatt realizáldott bennem, hogy én hol is tartok. Előre bocsájtom, hogy nem szeretnék senkitől olyasmit hallani/olvasni, hogy jajj, de negatív vagy, nincs igazad, majd kitalálod, még ráérsz, ügyes vagy te, stb. Nem hinném, hogy csak én látom reálisan a dolgokat, szóval ha egy mód van rá hagyjuk a vígasztalást, és a kötelező köröket, ez már nem erről szól. :) Node vissza a tényekhez.

Egy egyszerű érettségivel, és némi sport és informatika irányú tudással a markomban indultam neki az "életemnek", ami azóta derekasan a nyakamra nőtt. Bár minden porcikám azt kívánja, hogy saját életem legyen, még mindíg itthon lakom. Erről én tehetek nem más, hiszen én voltam az, aki az eljátszadozott gimis évek után rossz helyre ment tanulni, nem küzdött eléggé, majd az egyetem feladása után úgy döntött megpróbál dolgozni, ami egy ideig össze is jött, de mára megint munkanélküli lett és ez most megijesztette. 

Egyszerűen azért, mert egy idő után mindíg mindenki észbekap. Én például hoppá: Most. :)

Tudok valakit, akire én személy szerint nagyon felnézek, ő Tara Llnes. Profi hegyikerékpáros, ráadásul nő, ami ebben a sportban kifejezetten elismerésre méltó az ő helyzetében, mivel felvette a versenyt a tudásával a férfi versenyzőkkel is. 2007 szeptemberében, egy versenyen elesett, átesett a kormányon, és pontosan a fejére érkezett. Gerincsérülést szenvedett, és deréktól lefelé lebénult.

2009-ben már újra a sportolt, annyi külömbséggel, hogy immáron már 4 keréken döngetett lefelé a downhill versenyeken. 2010-ben pedig részt vett egy Iron Man versenyen, és végigcsinálta. Ez a küzdőszellem, ami szerintem igazán lenyűgözővé teszi az életét, és őt magát.

Nem akarok itt papolni, de az életéről készülő film előzetesét érdemes megnézni, már csak azért is, mert baromi sok embernek fingja sincs, hogy ki ő, pedig nem ártana azthiszem.

http://vimeo.com/19709069

Azért hoztam fel őt példának, mert belőle bárki erőt meríthet ha szüksége van rá, nemcsak sérült sorstársai. Az a küzdeni akarás, ami a szemében lapul, lenyűgöző.

Hozzá képest nekem pedig, csak az "életben" kell helyt álljak, és végre letenni valamit az asztalra. Az ő történetét ismerve ez gyerekjátéknak tűnik...

Gondoltam a post végére, azaz ide beillesztek egy idézetet, ami számomra iránymutatóvá vált:

"Stay strong!" - Stephen Murray (amenyiben nem tudod ki ő, és miért mondta ezt, javaslom nézz utána)

Legvégső soron pedig leszögezem: Nem vagyok depressziós, nem sajnáltatom magam, a sajnálatra, és a tutujgatásra pedig cseppet sincs szükségem. Irigylem mások teljesítményeit, és feltettem magamnak a kérdést, hogy hol is tartok ennyi idősen. Szar a helyzet,m ezt fentebb bevallottam, és mivel konkrét tervem sincs, ezért csak azt mondhatom:

- Majdcsak lesz valahogy... :) -